A Hétköznapok Malajziában utolsó bejegyzése

Elérkezett ez a pillanat is amikor a malajziai hétköznapjaimnak vége lesz, mert van egy hely, ahol most nagyobb szükség van rám és az a hely Marosvásárhely.

Nem fogom ismét összefoglalni, hogy mi mindent jelentett nekem Malajzia, de annyit elmondok, hogy több mint két év intenzív nyár után eléggé pánikolok attól, hogy hogyan fogom megélni a telet. Szerintem az első napokban be fog fagyni a seggem…ezen nincs is mit szépíteni.

Ha esetleg azon aggódnál, hogy  céltalanul fogok lebegni a világban, megnyugtatlak, hogy vannak terveim, de ugye ember tervez…aztán nem mindig alakul minden terv szerint.

Közel negyven évesen ismét újrakezdem az életem.  Ha minden jól alakul, akkor most utoljára.  Szorítok magamnak, hogy helyrezökkenjen minden, de hidd el egy pillanatig sem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, sőt mindenkinek azt mondanám, hogy ha megteheti,  engedjen el mindent és nézze meg, hogy a világ másik végen  (akármelyik végén, nem csak Ázsiában) milyenek a hétköznapok.

20170129_163640
A délkelet-ázsiai kalandom utolsó állomása Vietnám volt. Egyik kolléganőm indulásom előtt figyelmeztetett arra, hogy Saigon nyüzsög a motoroktól és ez hozzátartozik a városhoz, úgyhogy nekem kell majd alkalmazkodnom. Azt tanácsolja, hogy a pillanatban amikor összeszedtem a bátorságomat és elhatároztam, hogy átmegyek az utca másik oldalára, induljak el határozottan és ameddig a másik járdára nem értem, legyek határozott és magabiztos, mert ha motorosok megérzik a bizonytalanságot rajtam, végem van. Így utólag azt kell mondanom, hogy ez volt az egyik legjobb tanács amit Saigonba való utazásom előtt bárki is adhatott volna, de ami ennél is lényegesebb, azt hiszem ebben benne van minden, amit a világ e része tartogat  számunkra. És a nagy tanulság, amit levontam az az, hogyha igazán nagy élményeket akarsz megélni, akkor határozottan kell elindulni a káosz felé, nem kimutatni, hogy belül mennyire rezeg benned minden, mert a rutin sosem hoz boldogságot.  És a csodák, ugye,  határozottan a komfort zónánkon kívül történnek.

Malajzia életem egyik legjobb döntése volt, de most egy másik járdára kell átjutnom, úgyhogy Európa, érkezem! Kérlek küldj rám enyhe telet!

Köszönöm  még egyszer mindenkinek, aki követte hétköznapjaimat Malájziában!

The End.

Advertisements

Emlékszel? Ma két éve, hogy elindultam…

Ülünk a kanapén, te meg én és amit szavakba lehetett foglalni, azt már szavakba foglaltuk. Ma elmegyek. Ezt a témát is kiveséztük már. Én három hónapra tervezek, de te már akkor tudod, hogy több lesz. És ha nagyon őszinte akarok lenni, én is tudom, de még annyira zavaros a kép, hogy nem merem bevallani, hogy maradni fogok.

És íme, itt vagyok most, két év után, még ugyanitt és még maradni akarok. Egyre távolabbnak tűnik az a valóság, amit otthon hagytam és lehet, hogy vissza kell majd találnom, de az biztos, hogy nem egy kitaposott ösvényen vezet a hazafelé tartó út. De ha kell, majd végigmegyek rajta. Egyedül, mint mindig , amikor nagy utazásokról van szó, főleg olyan utazásokról  amelyek lelkem legmélyebbjére vezetnek.

És mit mondhatnék neked, ha most ismét ülnénk azon a kanapén? Talán azt, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyi boldogságot tudok belepréselni ebbe a két évbe és nem tudtam, hogy a szomorúságomat csak az otthoniak meg nem értése fogja okozni. Mert, ugye mindketten tudjuk, letértem a megszokott útról és azt is tudjuk, hogy ezért sokan elítélnek. Mindenkinek megvan a más baja,  ahogy anyu szokta mondani. És habár én nem szólok bele mások életébe, nem elemzem döntéseiket, nem ítélkezem életvitelük fölött, valahogy a bumeráng nem ezt dobja vissza nekem.

De valahogy mégis rendben van mindez. Mert a két év alatt gazdagabb lettem. Na persze nem anyagilag, de most nem is a pénzről akartunk beszélni. Gazdagabb lettem, mert végre olyan munkám van ami mellett mindent egyensúlyban tudok tartani. Van egy szakmai életem, melynek során civil szervezekkel dolgozom nap, mint nap és csodálatos emberekkel találkozom, akik sokkal de sokkal több áldozatot hoztak azért, hogy egy civil szervezetnél dolgozhassanak és szenvedélyüknek éljenek. És a szenvedélyük pontosan a másokon való segítés. Gazdagabb lettem, mert nap mint nap használhatom kommunikációs készségeimet és hátteremet, továbbra is szervezek rendezvényeket és továbbra is együtt dolgozom a sajtóval. Szóval, nem elfecsérelt idő ez szakmai szempontból sem. És akkor ott van a főnököm, akiről már nagyon rég akartam mesélni neked. Ő a legmagasabb kínai, akit életemben láttam. Egy buddhista családba született, de már gyerekként rájött, hogy ateista. Aztán beleszeretett egy muzulmán nőbe és áttért erre a vallásra, csakhogy legálisan feleségül vehesse élete szerelmét. Szóval, a buddhista, ateista, muzulmán főnököm egy olyan ember, akitől naponta tanulok valamit. Egy kis zent hordoz magával, mindenkiben lát lehetőséget és egy csodálatos beszélgető társ. Mai napig falja a könyveket, nincs az a téma, ami ne érdekelné és véleményére mindig kíváncsi vagyok. Szóval, itt van ő. Ha más miatt nem, csak miatta megérte ideutazni és itt tölteni ezt a két évet. (De persze nem csak miatta.)

És azért is megérte, mert ilyen távol a saját komfort zonámtól, nagyon sokat megtudtam magamról. Olyan dolgokat, amivel nem mindig könnyű szembenézni, de fel tudom vállalni. Mert nem tagadhatom le, hogy szeretem és igénylem a kényelmet. 15 hónapig egy bentlakásban éltem, egy szekrénybe volt zsúfolva minden tulajdonom. Foltos, agyonmosott ruhák, ez lett a vagyonom. És a bizsuim, amikről itt sem mondtam le. Könnyen viseltem el, hogy nap mint nap 50 lánnyal osztottam meg a fürdőszobát? A nagy lófaszt! Egy pillanatig sem akarnám, hogy angyalnak láss nagy fehér szárnyakkal. De a hétköznapi komfortom hiányát valami olyasmi egyenlítette ki, amit otthon nem találtam meg. A harmónikus élet nyugalma. A gondtalan hétköznapok. A stresszmentes létezés.

De persze örültem, amikor végre ülve pisilhettem. Örültem amikor végre beköltözhettem egy háromszobás lakás egyik szobájába és este becsuktam magam mögött egy a valóságban is létező ajtót. És végre ismét meztelenül aludtam egy csendes szobában. Senki nem zörgött körülöttem nájlon zacskókkal. Senki nem birizgálta a telefonját hajnali 2-ig. Egyedül voltam végre egy szobában, ismét felnőttnek éreztem magam.

Aztán egyik szombat reggel lementem úszni, mert háztömbünk egy kis medencével jár. Ahogy úszkáltam a reggeli napsütésben, arra gondoltam, hogy gyümölcssalátát fogok magamnak készíteni reggelire, aztán elheverek a kanapén és végre befejezem a pár hete elkezdett könyvemet. És hirtelen összeszorult a torkom, mert eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtam neked, hogy a boldogságomat úgy képzelem el, hogy imádom a munkám és reggelente úszom egyet a saját medencémben. Ez a medence nem az enyém, de általában egyedül szoktam úszni benne, szóval, ha akarom, gondolhatom azt, hogy az enyém. Szóval, most ott tartok, hogy nagy álmaim megvalósultak. És örülök, hogy te (és szerencsére még sokan mások) továbbra is mellettem vagy és támogatsz döntésemben.

Malajziának azt üzenem, hogy köszönöm, amit eddig adott nekem, ezt a 2 évet ami kitörölhetetlenül ott marad majd lelkemben és hát persze nem utolsósorban a 2 éve tartó nyarat.

Exif_JPEG_420

az éjszakai árnyékomban